2015.09.19. Pangongba nem találok útitársakat, ezért ketten utazunk Vinod Bhai-al egy kedves egyetemista sofőr vezetésével. Mivel a kopár, barna hegyek közt elterülő hosszú és keskeny, 4350 m magasságban fekvő Pangong-Tso (tó) kisebb része indiai területen és 3/4-e kínai (Tibet) területen fekszik, az utazáshoz csoportos engedély szükséges (min. 3 fő) – ezt ugye mi már beszereztük. A kb. 5 órás utunk (csak oda) egyre kopárabb hegyek közt vezet.
Utunk során bollywoodi zenéket hallgatunk és van bőven időnk sofőrünkkel beszélgetni szokásos hétköznapjairól, terveiről.
A fenti útvonalat már magunk mögött hagytuk.
Felfelé tartó utunkat jeges átfolyások tarkítják.
Áthaladunk a Chang La (Északi-átjáró) 5360 m magasságban lévő hágóján.
Itt találkozom eddigi életem legfagyosabb WC-jével, ami lényegében egy befagyott hmmm… barnás mi is? (jégkása?), melynek szélét megmelengetem kissé.
Út közben több helyen látunk elhagyottnak tűnő kotró gépet. A gépekkel lényegében a leomlott hegyet túrják, egyengetik út formájúra.
Hihetetlen, de emberek élnek ezen a környéken is. Jakokat tenyésztenek (fél)nomád módon.
Ismét kis pihenő következik. A megfáradt utazók kekszet, csajt, enni-innivalót vásárolhatnak a helyi boltban. Egyébként ez valami határ is, ha jól értelmezem.
Aki ejtőzni szeretne kicsit megpihenhet itt és elfogyaszthatja enni-innivalóját.
Számomra a tó azért érdekes, mert láttam néhány filmben (The Fall, 3 idiots, Dil Se, Heroes, Swades. Főleg a Swades (https://onedrive.live.com/?authkey=%21APBk0hCjsRxJ%5Fe4&cid=C93A445BDCDE2399&id=C93A445BDCDE2399%21775&parId=C93A445BDCDE2399%21763&o=OneUp) képkockái maradtak emlékezetesek. Az NRI-ről (hazatérő indiai) szóló kultfilm meghatározó élményem. Retinámba égett képkockákon látom, ahogy a szemközti hegyek felé siklik egy hajó néhány indiai férfival. A sós vizű tó és a kietlen táj gyönyörű. Nem is tudok a fotókhoz több kommentet fűzni, hiszen magukért beszélnek.
Megéheztünk. A kifőzdében zöldséglevest és a helyben szokásos momót eszünk az elmaradhatatlan csájjal. Némi szabad téblábolás, fotózás után visszaindulunk Lehbe.
A hegyen "stopposok" is előfordulhatnak. Vezetőnk három gyógynövényt gyűjtő asszonyt lát meg az út szélén. Udvariasan megkérdezi, hogy felveheti-e őket. Az asszonyok nagy magasságban, veszélyes helyekről gyűjtik a gyógynövényeket és igencsak elfáradnak a napi munkában. Természetesen örömmel vesszük a csatlakozásukat, hiszen van bőven hely az autóban. Fáradtságos munkájukról ennyit tudok meg és még néhány apróságot a szokásos honnan jössz-hová mész, családi kötelékek kérdéskörben. Pár szóval, nagyrészt mosolyokkal kommunikálunk, míg meg nem érkezünk a falujukhoz.
Nem mondhatnám, hogy megbántam az utazás többlet költségét. Nem volt túl sok, ellenben kényelmes, bensőséges utazásban van részem. (Minden úgy történik, ahogy kell).
Este, Lehbe érkezésünk után nyakamba veszem a várost, hogy útitársakat keressek Deskitbe. Lejárom a lábam, míg irodáról irodára kérdezősködöm, de csak én kívánkozom oda. A taxi állomáson - ahová a központi turista információból küldenek a rendkívül segítőkész és udvarias hölgyek - a sofőrök nem akarnak angolul érteni. Megértem. Fehér utast szállítani kényelmetlen feladat, hiszen a check pointokon miatta kell megállni, leadni az iratokat. Kitől is kérhetnék segítséget, ha nem Nawgaltól (a sarki iroda tulajdonosa). Rögtön el is rendezi a sorsomat. Megbeszéli a deskiti hotelkapcsolatával, hogy másnap érkezem. Megadja a szállás nevét-címét, majd reggel kibattyog velem a taxi állomásra.
