2015.09.16. Hajnal 5-re a belföldi reptérre taxiztunk Vinod Bhai-al. A reptéren kiveszek némi készpénzt, és ezzel le is tiltom a bankkártyámat, mert nem jelentettem be a banknál, hogy Indiában fogom használni. Még szerencse, hogy "van másik". Fontos figyelmeztetés: mielőtt "idegenbe utazol", közöld a bankoddal, hogy mikor és hol várható szokatlan költés, hogy ne kerülj kezelhetetlen helyzetbe!

Mivel a jegyeinket külön vásároltuk, a megbízottja 1 órával későbbre vette a jegyét, így egyedül indulok az Indus folyó menti kősivatagba épült Leh-be. Csodás kilátásban van részünk az egy órás út során a Himalaya fölött repülve mindannyiunknak, hiszen csak annyian utazunk a gépen, hogy mindenkinek jut ablak melletti hely.

Csodálkozom is rajta, hogy ennyi gép indul, ilyen kihasználatlansággal. Az indiai hadsereg által szigorúan őrzött, 3256 m magasságon létesített repülőtérre a délutáni széljárás miatt csak reggel érkeznek járatok és a földet érés sem egyszerű. A leszállópályát csak egy irányból lehet megközelíteni egy „domb” megkerülésével és az az érzésem, mintha dombnak felfelé landolnánk, jóformán a kicsinyke reptér bejárati ajtajánál.

A kiszállás és érdekes érzetet kelt, hiszen rövid idő alatt 3000 métert emelkedtünk. Ráadásul 34 fokból érkezünk a relatíve hűvös hegyek közé, elkél a vastag dzseki a 16 fok körüli időben.

A csomagokat várva hirtelen tör rám egy fáradtság érzet és kissé meg is szédülök, amint a zsákot a hátamra kapom. Útitársam csak egy óra múlva érkezik ezért tétován felkeresem az üres mosdót, majd a kijárat közelében lévő pulthoz megyek és szállás után érdeklődöm. Meglepően le vagyok lassulva és keresem az elveszőfélben lévő angol szavakat. A szervező megfelelő árú szállást (800 RS) és taxit ajánl, így rögtön megegyezünk és pillanat alatt elbóbiskolok a váró egyik ülésén. 70 éves útitársam érkezésekor rögtön taxiba szállunk és egy igazán szép kis szállodába érkezünk. Rögtön megmutatják a tágas szobánkat és gyorsan tálalják is a frissen készült ebédet is. Kis hányinger féle is kerülget evés után, ami szintén a magassági betegség tünete.

Amikor ilyen hirtelen kerül az ember ekkora magasságba (ha jól emlékszem 8-900 m/nap emelkedés az ideális) magassági betegség léphet fel. Ennek tünete volt a szédülés és aluszékonyság, amit sok folyadék (gyömbéres tea, víz) és nagy szénhidrát löket bevitelével és pihenéssel orvosolhatunk. Fontos szabály, hogy 1-2 napig nem szabad magasabbra emelkedni, illetve 300 m-nél magasabbra semmi esetre sem.

Miután jól lakunk és a lehető legtöbb vizet is megisszuk ledőlünk aludni, bár alig múlt dél. A fáradtságérzet ellenére sem a szokásos a pihenés. Bóbiskolások után többször felébredek. Furcsa álmomban többek között látom, érzékelem az érrendszerem és a benne keringő vért. Hiába, szervezetem minden részének alkalmazkodnia kell a hirtelen nyomásváltozáshoz, oxigén hiányhoz.

2015.09.17. Reggelre örömmel tapasztalom, hogy kipihentnek érzem magam és a reggelire várakozva kiülök a napsütéses kertbe, ahová hamarosan megérkezik a frissen készített, bőséges és igazán ízletes házi koszt. Ezután útnak indulunk a napunk megszervezésére. Az udvarról kifordulva rögtön egy utazási irodába botlom - van bőven a városban. A Ladakh Insight Tourist Agent névre hallgató szobácskában egy kedves fiatalember fogad és megígéri, hogy másnapra beszerzi a szükséges permitet (engedélyt) a későbbi utazásainkhoz. Ma Lamayuruba és Alchiba induló „shared taxival” utazgathatunk „szinten”. Így eleget teszünk az egészségügyi szabályoknak és nagyszerű látnivalókban, élménydús utazásban is részünk lehet. 

Ladakhot tiszta, hűvös napsütés, gyönyörű kék ég és hatalmas, sokszínű kőhegy vonulatok jellemzik. Nem sok növényzetet látunk utazásunk során, a hegyek színe azonban igen változatos: sötétzöld, bordó, sárga, szürkés, fehéres. Menet közben megállunk néhány gyors fotóra a Magnetic Hill előtt. Érzéki csalódásról van csupán szó, hiszen egy bizonyos szögből és helyről - ami fel van festve az útra -  az az érzésünk támad, mintha a hegynek felfelé látnánk a vízfolyások vonalait. Kanadában, Görögországban lehet még hasonlót látni.

Találtam egy kis hindi narrálásos vidit is :)

Időnként a kanyargó Indus folyó mellett haladva érünk a Lehtől 130 km-re lévő Lamayuruba, a környék legrégebbi bon vallási monostorába. Az 1038-ban épített monostor azon a szent helyen áll, ahol Naropa Mahaszidha szerzetes meditált és később az általa a víz felajánlásához használatos árpaszemek szvasztika formában keltek ki. A szent helyet minden konfliktus idején, minden vallási felekezet tisztelte és ide vonultak el tárgyalni. 1843-ban azonban Jammu királya lemészárolta a szerzeteseket és lerombolta a monostort. Később egy másik monostor vezetője által szervezett gyűjtésből építették újjá. A „felszabadulás földjének” nevezett kis faluban többnyire szerzetesek élnek. Életük egyszerű, hiszen igen zord a vidék. Június és szeptember közt tudnak némi zöldséget, gyümölcsöt termeszteni és az állattartás is nehéz.

A monostor épületeit járva egy kis templomba lépek be, ahol egy szerzetes mutatja, hogy menjek a szentély mögé. Beóvakodom és egy hatalmas, ezer karú Avalokiteshvara (Tibetben Chenrezi) szobrot találok. Avalokiteshvara "Az Úr, aki lenéz könyörülettel". Az őt megszólító mantra az egyik legismertebb buddhista mantra, az Om Mani Padme Hum. A Dalai Láma e bódhiszattva szellemi kisugárzása. Távol-Keleten Avalokiteshvara női bódhiszattvává változott, a neve Kuan Jin lett és a mindenre kiterjedő könyörületes tevékenységét próbálták meg így ábrázolni. 

Avalokiteshvara szobra előtt kicsit imádkozom, de hirtelen neszezésre figyelek fel. Rögvest megpillantom a nesz okozóját is, egy egérke személyében. Szeretném lefotózni, ezért óvatosan előveszem a gépemet, de az egérke ijedten elszalad. Ezután imádkozom csak igazán a bódhiszattvához: kérem, hogy az egérke ismét jelenjen meg, hogy lefotózhassam. Az ember lányaként gyakran meginog a hitem, de talán bizonyítékként, vagy inkább áldásként, az egérke kisvártatva a szobor bal csuklójáról pislog rám. Ha ránagyítasz a képre láthatod a kis szürke jószágocskát. OM MANI PADME HUM.

Miután vásárolok néhány kézzel készített, szépen dobozba csomagolt illatos füstölőt, visszafelé indulunk Alchiba, a X. században kashmiri stílusban épült kolostor komplexumba. 

Ladakh legrégebbi festményeit láthatjuk Alchiban. Lochen Rinchen Zangpo (958–1055) más néven Mahaguru, a szanszkrit buddhista szövegek tibeti nyelvű fordítója alapította a buddhizmus második tibeti elterjedése idején. A Dukhang, vagyis a Közgyűlés terme a kolostor komplexum középpontja. A szerzetesek itt tartották az ünnepségeket. Az ősi fa ajtókeret még az eredeti a templomon és gondosan nyitják-zárják a szerzetesek. Csak egy szerzetes kíséretében léphetünk be, illetve a csoport utolsó tagja után azonnal belekatolja. Fotózni tilos, csak képeslapot tudok vásárolni. 

A XII-XIII. században számos kiegészítés történt az ősi templomon. A Sumtseg egy 3 emeletes épület, amelyet belül kashmíri művészek díszítettek tibeti stílusban. Az oszlopos veranda az előszobából a csarnokba vezető folyosón ezer buddhás freskó látható. A freskók Vairochana fő istenséget veszik körbe. A mandalákban Buddhák, Bodhisattvák, istennők, istenségek freskóin láthatóak.

A XII. századi Manjushri templom épületében különös, fából faragott, festett szobrok kavalkádja látható. Némelyik ijesztő hatással van rám. A 6 m magas faragvány a plafonon keresztkötéssel van összekapcsolva. A szobrok a kis épület közepén négyzet alakban, egymásnak háttal ülnek. Sikerül néhány fotót lopnom, de egy francia férfi hangos kiabálással riasztja a kísérő szerzetest. Már korábban is problémázott, hogy eléje álltam és tovább próbál kötözködni velem. Hát franciául azt gajdol amit akar. Faképnél hagyom és a kolostor udvarán a talán legrégebbről datált sztúpához megyek, ami a korai XIII. századból maradt fenn.

Leh-be érve az utazási irodában megkérdezem, hogy sikerült-e útitársakat találni a Pangong tóhoz. Egyelőre nem, de másnapra is bőséges program akad. Leh környéki kolostorokat és Leh nevezetességeit látogatjuk meg.